MAGYARVALKÓ
MAGYARVALKÓ ... Kalotaszeg gyöngyszeme

 NÉPRAJZ

 

KALOTASZEGI ÍRÁSOS

   

Kalotaszeg szerte a jellegzetes, faragott homlokzatú házak közül kimagasló fióktornyos templomok szembeötlő díszítései a festett mennyezetek mellett - a színes hímzések. Karzatokat, padokat, szószékeket és falakat díszítenek varrottasokkal, majd minden templomban. 

Kalotaszeg sokoldalú népművészete a XIX. században ért fejlődésének tetőfokára. Szinte minden faluban virágzott a kézműves ipar, fazekasság, kályhacsempe-készítés, fafaragás és a különféle ruhadarabok készítése, díszítése, hímzés.

A nagygazdák kivételével a háztartásban használatos textíliákat az asszonyok maguk készítették és díszítették.

Az első világháborús világégés magával hozta a népi díszítőművészet hanyatlását is. A gyáripar fokozatos fejlődésével megszűntek, vagy legalábbis csökkentek a kézműves iparban előállított termékek. Új színeket, új motívumokat használtak. Átalakult, városiasodott a viselet is. Sok faluban a férfiak szinte teljesen elhagyták azt, nem készítettek új ruhákat, csak a régieket vették fel ünnepi alkalmakkor. A női viselet jobban megőrződött, ennek néhány darabját még napjainkban is készítik, különösen a Nádasmentén.

A kalotaszegi népművészetben leginkább a hímzés maradt fenn napjainkig, ezen belül is az öltözet hímzése mellett inkább a vászonhímzés a jellemzőbb. A különböző hímzés fajták vagdalásos, keresztszemes, írásos  elterjedése falvanként változó.

A hímzett darabok többnyire ünnepek alkalmával kerültek elő a tisztaszobából. Hétköznapokon egyszerű szőttest használtak.

Hímzésekkel párnákat, lepedőket, terítőket, kendőket, ingeket díszítettek.

Írásos hímzéssel először a konfirmálásra készült női vállfűs ingeket díszítették, a rajtuk található régi minták tanúsága szerint.

Az írásos hagyományos színei  a funkciónak és használójának kora szerint - a piros, fekete, valamint sötétkék.

A II. világháborút követően a vállfűs ingek használata és emiatt a készítése is szinte megszűnt. Az írásos hímzés fokozatosan átkerült a már említett textíliákra, de díszítettek írásossal falvédőt, ágyterítőt és szinte mindent.

Az elnevezés onnan ered, hogy az íróasszonyok előrajzolták, írták a hímezni való mintát a vászonra. A 6-9 mm szélességű zsinórokból álló kalotaszegi nagyírásos (a keskenyebb kisírásos napjainkra már eltűnt), színeiben, motívumaiban hasonlóságot mutat a mezőségi, a torockói és az udvarhelyi hímzésekkel, mégis különbözik tőlük, szakértők szerint Ázsiában találhatóak hasonló technikával készült hímzések.

Az írásos varrottas legjellemzőbb alapanyaga a fodorvászon volt, mely elkészítési módjáról kapta a nevét. A kenderfonalból készült vásznat májusban szokták volt a patakba verni amitől azon apró ráncok, fodrok képződtek. Ma már természetesen fodorvásznat nem készítenek, így a varrottasok durvább kendervászonra, vagy egyéb a forgalomban kapható vászonra készülnek.

A régen használt, növényi festékkel színezett házicérnát (len, kender) vagy szőrfonalat (kecske vagy juhgyapjú) is régen felváltotta már a bolti pamut vagy műszál cérna.

Az íráshoz használt koromlébe mártott madártoll helyett is tintával töltött tollal dolgoznak. Az ismétlődő motívumokhoz papír vagy műanyag sablont készítenek, hogy azok egyformák legyenek.

A legbonyolultabb motívumok is alapelemekből tevődnek össze (zsinór-sinyór, tyúkszem, kerek csipke, majoránna, stb.). A motívumok között találunk növény-motívumokat (rózsa, tulipán, páfrány, makk, életfa, gyöngyvirág, stb.), tárgymotívumokat (kosár, cserép, csillag, címer, kocka, stb.), valamint állatmotívumokat (madár, kígyó, pillangó, stb.).

A szakirodalom felépítésük szerint csoportosítja a különböző motívumokból álló mintákat.

A XVIII. századtól tudunk az írásos hímzésről. Gyarmathy Zsigáné az 1885-i évi országos kiállításon bemutatott egy teljes kalotaszegi szobát. Ekkor már nem igen készítettek kézimunkákat, így a kiállítás anyagát a ládák mélyén található varrottasok adták, ami arra enged következtetni, hogy a textíliák már akkor több generációsak voltak.

Kalotaszeg nagyasszony, Gyarmathy Zsigáné, Hory Etelka a magyargyerőmonostori lelkész Hory Farkas lánya volt. A művelt és intelligens asszony 1862-től foglalkozott néprajzi gyűjtésekkel. Készített és készíttetett varrottasokat, melyeket nemzetközi kiállításokon mutatott be (Brüsszel - 1887, Bécs 1890, St. Louis - 1904, London - 1908), hírnevet szerezve ezáltal a szülőföldjének. Munkásság háziipart teremtett, megélhetést biztosítva Kalotaszeg sok - sok asszonyának és tevékenysége által ismét divatba jött a varrottas.

Malonyai Dezső magyar népművészetet bemutató könyvének első kötetében, az 1907-ben megjelent A kalotaszgei magyar nép művészete című munkájában ugyancsak foglakozik az írásos hímzésekkel, sok rajzot és fényképet közöl.

Az első világháborút követő népművészeti hanyatlásból Kónya Gyuláné Schéfer Teréz lendítette ki a kalotaszegi varrottasokat. A magyarvalkói református lelkész felesége, összegyűjtötte a régi textíliákat, lejegyezte a kazettás mennyezetfestmények és úri-hímzés mintákat és ezek alapján alkotta meg mintáit, melyet aztán kivarratott a hozzáértő asszonyokkal. Kónyáné papírra vetette a mintákat, így a hagyományosan szájhagyomány útján terjedő és ezáltal fokozatosan csökkenő számú írásos mintákat immár megőrizte az utókornak.

Kónyáné tanítvány volt Vince Zsebe Kata, aki 1886-ban született és több mint ötven éven át írta a többnyire Kónyánétól átvett mintákat. A kalotaszentkirályi születésű Vince Zsebe Kata Magyarvalkóra házasodott és gyermekei nem lévén egész életét az írottasoknak szentelte. Halála előtt 1972-73-ban átengedte írásait lemásolásra, így azok - sok már íróasszony tudományától eltérően - fennmaradhattak.

A II. világháborút követő átmeneti hanyatlás után ismét fellendül a kalotaszegi népművészet és köztük is a varrottasok iránti érdeklődés.

Különösen a városi emberek keresik a varrottast. A falusi asszonyok elkezdtek eladásra varrni, de ezek már silányabb anyagokból készülnek, kevésbé munkaigényes mintákkal, nem eredeti formákat alkalmazva.

A Nagyvárad - Kolozsvár közötti nemzetközi főút menti Kőrösfő és Nagykapus valóságos kirakodó vására lett a portékáknak. Az asszonyok még az utcán ülve is hímeznek, egész évben kaphatóak az eredetinek már nem nagyon mondható népművészeti termékek. 

A hozzáértők azonban néhány háznál találhatnak a hagyományos kalotaszegi hímzés világát idéző, nagyon szépen elkészített, értékes, illetve régi varrottasokat, szőtteseket, amiket fazekas termékekkel, kályhacsempe maradványokkal és fafaragásokkal, régi bútorokkal egészíthetnek ki.

 

   

KALOTASZEGI RÉGI MALMOK TÖRTÉNETE

 

  

Kalotaszegen az első vízimalmokat a Benedek rendi szerzetesek építették. A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveiben több adatot található a malmok építéséről, adás-vételéről, adományozásáról és zálogba adásáról. A 15. században említik az andrásházi (1449), bogártelki (1451), mérai (1458), középlaki (1461), zutori (1467), alsójárai (1473), keleceli (1477), székelyjói (1486), méregjói (1499), a 16. század első felében pedig az egeresi (1523), magyarnádasi (1517), oláhkalotai (1526), zsombori (1540) és várszai (1552) malmot.

A feudális társadalomban a malomépítés regáléjog volt, mely szerint malma csak a földbirtokosoknak lehetett, de később megfelelő adó (taxa) fizetése ellenében a falvak közösségének, egyházaknak, sőt még a jobbágyoknak is megengedték malmok építését. Így építhetett malmot 1451-ben Nemes János bogártelki jobbágy.
Lisztelő malom
Az önellátó falvak mindegyikében működött egy lisztelő malom. A levéltári kutatások és a helynévanyag vizsgálata alapján 41 kalotaszegi faluban találtak malomra utaló adatokat.
A földbirtokos-malomtulajdonos a malmot rendszerint bérbe adta az őrlőmolnárnak, aki adót fizettek, de a megőrölt terményből részesedést kaptak.
A lisztelő malmok haszna a vámgabonából állt, amelynek kétharmada a földbirtokost illette, az őrlés egyharmada pedig a molnár jövedelme volt.
A malom karbantartása a malommester kötelessége volt. 1645-ben Bánffyhunyadon Molnár Máté, 1652-ben Gyaluban Balogh István, Türében Molnár Máté, Vistában Balogh Péter voltak a malommesterek.
A malomárkok és gátak megújítását rendszerint a helybéli parasztok végezték. A malom tevékenységének felügyelete, ellenőrzése a malombíró feladata volt.
A molnárok és a falu lakói között gyakran került sor nézeteltérésre, pereskedésre amiatt, hogy a malomtavak, árkok vize elöntötte a szántót vagy kaszálót. 1764-ben Magyarvalkón Bálint István és Vincze János jobbágy pereskedett amiatt, hogy az előbbi malomárkának vize gyakran elönti az utóbbi jó kaszálóját.
A kalotaszegi malmok többnyire vízszintes tengelyű és áttételes szerkezetű felülcsapó patakmalmok, köztük ritkán találunk alulcsapó malmokat. Ezeket a malmokat kemény tölgyfatalpakra építették, boronából rótták, tetőzetük szalmából, zsindelyből készült, ablakaikat lantorna borította.
A malommal rendszerint egy fedél alatt húzódott meg a molnár háza. A malom mellett álltak a gazdasági épületek.
A malom lelkének a malomkő számított, minőségétől, keménységétől függött az őrlés mennyisége és finomsága.
Fűrészmalom
Kalotaszeg vidékét hatalmas erdők övezték, amelyeknek faanyagát a folyóvizekre, patakokra épített fűrészmalmok dolgozták fel.
Az Erdélyi Fejedelemség idején a Hévszamoson és Hidegszamoson működő fűrészmalmok voltak nevezetesek, amelyek elsősorban a fejedelmi tulajdonban lévő gyalui uradalom szükségleteit elégítették ki.
Magyarvalkón két fűrészmalom épült, az első 1736-ban, a második 1764-ben. Ez utóbbi építtetője Henter Ádám báró provizora, Szász István, aki megegyezett Szabó István kalotaújfalui fűrészmesterrel, hogy "Ő minden épitéshez szükséges faeszközt elkészít s a malmot felállítja, de a provizor faragó és segítő embereket ad. Az építés a szerződés szerint 24 forintba és 10 vékába kerül, előlegül a mester a felét megkapja".
A 18. század második felében az erdők kitermelése intenzívebbé vált, különösen a Bánffy-család Vlegyásza alji birtokán. A kalotaszegi havasokat a jobbágyok szabadon használhatták, így ezek az erdők bőven ellátták a vidék magyar és román lakosságát az építkezéshez és kereskedéshez szükséges faanyaggal. 1796-ban a Bánffy-család az erdőket tilalmasnak nyilvánította ugyan, de a vidék lakói jutányos "taxa" fizetése ellenében továbbra is hozzájuthattak a faanyaghoz. Ekkor a "Bánffy-havasokon" 50 fűrészmalom működött.
A kalotaszegi magyar falvak közül elsősorban Magyargyerőmonostor, Magyarvalkó, Kalotadamos, Kalotaszentkirály, Zentelke, de Bánffyhunyad és az alszegi Farnas, Ketesd, Magyarbikal lakossága is foglalkoztak fakereskedelemmel.
A magyarvalkóiak a fakereskedelmükről a következőket vallották: "Az Uraság allodiális havasaiból kevés taxa fizetése mellett famateriálékat készítünk sendelyt, deczkát, léczet, amelyeket az Alföldre szállítva nyereséggel eladjuk, onnan gabonát hozunk".
Ványoló malom
A havasokon a juhoknak gyapjából condra posztót készítettek. A gyapjúszövet tömörítést az un. ványoló malmok (kallómalom) végezték. Ezek a malmok a tiszta vizű havasi patakok mentén épültek, a vályúkban a napsugár a vizet néhány fokkal felmelegítette, így alkalmassá tette a ványolás (tömörítés) elvégzésére.

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kalotaszegi_r%C3%A9gi_malmok

KALOTASZEGI NÉPVISELET

 

A kalotaszegi viseletet számos tényező befolyásolta. Az öltözékekhez szükséges anyagok (vásznak, posztók, díszítő anyagok, nyersanyagok) előteremtése, beszerzése, másrészt a Kolozsvár - Bánffyhunyad vasútvonat kiépítése következtében megindult városiasodás elősegítette az elszakadást a hagyományos életmódtól, ősi viselettől.  
Napjainkban egyházi ünnepek, családi események (esküvő, keresztelő, konfirmáció, temetés) alkalmával van lehetőség megpillantani az eredeti viselet egy-egy régebbi darabját. A tisztaszobák mélyén lapuló és egyre fogyó öltözékek azonban mind ritkábban kerülnek elő.
 
Női viselet:
Kislány, nagylány és asszony megkülönböztetésében a hajviselet és a fejrevaló volt a meghatározó. A kislányok kétfonatos, tyukosiba font hajat, a nagylányok, egyfonatos, egytyikásat hordtak, legtöbbször piros szalaggal. A férjhez menés után már kontyban hordták a hajukat. A párta az egész magyar népművészet egyik remeke, a kalotaszegi női viselet ünnepi darabja, melyet a lányok a konfirmációtól a lakodalomig viseltek. A párta hátsó részéből hosszú hímzett szalagok csüngtek, selyembojttal. A bojtot a párta nélkül is viselték, még pár évig a férjhez menés után is.
Felkontyolás után az asszonyok fejrevalója az egyszerű fekete vagy díszes, cifra, gyöngyös főkötő lett. Ünnepi viselet volt a főkötő elejére kötött gyöngyös csipke és ezen a kontyoló fátyol vagy dulándré. A legáltalánosabb hétköznapi és ünnepi fejrevaló a sötét színű, apró, élénk mintás keszkenő. Mezei munkában a nők szalmakalapot viseltek.
A bő ing eleje, háta és ujja ráncolt, melyek a nyaknál gallérba, a karon kézelőbe voltak összefogva. Díszítés szerint lehet az ing vállfős, melynek ujja és vállrésze gazdagon varrt írásos vállfős mintás, és lehet kötétes ing, melynek az ujja külső oldalán kötétes varrásmintás. A minták településenként, viselőjének életkoraként és a viselés alkalma szerint változó színűek lehettek (piros, kék, fekete).
A pendelyt, ami a mai alsószoknyának felel meg, házi kendervászonból készítették. A vékonyabb alkatúak több és ráncosabb pendelyt viseltek.
A farpárna a derék domborítására szolgált. A pendely és a farpárna fölé került a muszuly vagy bagazia (Kolozsvár környéki falvakban), a kalotaszegi női viselet egyik jellegzetes darabja. A muszuly bő, ráncba szedett lepelszerű hátsóköpeny, mely elől nem ért össze. Két alsó csücskét derékon a korcba dugták, és a belső posztó szegélye látható vált, elárulva viselője korát és vagyoni helyzetét. Az idősebbek és szegényebbek posztószegélye keskenyebb volt, pirosat és sárgát a fiatalabbak viseltek, míg zöldet, kéket, feketét az idősebb asszonyok. 
A kalotaszegi szoknyaviselet másik jellegzetes darabja a fersing, amely lehetett fehér gyolcsfersing, vagy ünnepi selyem, klott, szatén, zefír, parkét ill. karton anyagból készített fersing szoknya. Egyik változata a lájbisfersing, mely alá réklit, könnyű inget, alsószoknyát, főlé szövet- vagy gyolcskötényt vettek. A felsőruhadarabok egyik legszebb eleme a csipkés vagy gyöngyös mellrevaló (pruszli vagy lájbi). A teljes öltözethez hozzá tartozott a kettéhajtott, jobb karon hordott gyapjúkendő.
A kalotaszegi nők puhaszárú, ráncostorkú (kukuj) vagy keményszárú gömbölyű orrú csizmát hordtak.
Férfi viselet:
A kalotaszegi férfiak a történelem során különféle típusú kalapokat hordtak. Voltak süccer, uras, lobogós masnis, pörge, széles karimájú kalapjaik. A legények bokrétás kalapjának legdíszesebb változata a vőlegénybokréta. Télen bundás sapkát nyáron szalmakalapot hordtak.
A férfiak vagdalásos fehér varrásos és bojttal díszített bő ujjú ráncos inget viseltek. A hozzá hordott nyakravaló készülhetett selyemből vagy klottból. Az első világháború előtt a férfiak nyáron bőgatyát hordtak, a gatyaszár alján kirojtozással, az ünnepi gatyán mintás varrással. Téli nadrágviselet a testhez álló, gyapjúposztóból készített harisnya, szőrnadrág volt, amely általában fehér vagy szürke posztóból készült, piros, zöld, fekete vagy kék posztócsík díszítéssel. Később divatba jött a városias priccses, csizma-, vászon- vagy pantallónadrágok is.
A viseletet kiegészített a posztórátéttel vagy hímzéssel díszített szűr.
A férfiak kemény vagy ványolt csizmát hordtak, melyet az első világháború után a bakancs váltott fel.

A női és a férfi viseletnek voltak közös öltözékdarabjai is, ezek a daróc vagy condra - ezt váltotta fel később a szűr -, a bujka, a mellrevaló, kézzel kötött gyapjúholmik (lájbi, mellény). Közös darab volt a hétköznapi és az ünnepi kötény és a surc is. 

  

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kalotaszegi_n%C3%A9pviselet

         

KALOTASZEGI NÉPZENE ÉS NÉPTÁNC

Már a 19. században felfigyeltek Kalotaszeg gazdag díszítőművészettel rendelkező néprajzára és az érdeklődő jelzések a kalotaszegieket is ráébresztették saját értékeik fontosságára, aminek hatására felélénkült a népi szövés-varrás, fafaragás, s kialakult annak kereskedelmi céllal termelő háziipara. Ebben kulcsszerepet játszott Gyarmathy Zsigáné Hóry Etelka, aki az 1885. évi országos kiállításra egy kalotaszegi parasztszobát rendezett be. Ennek nyomán még arisztokrata körökből is érkeztek megrendelések. Vikár Béla a századfordulón kalotaszegi népdalgyűjtésre indulva elsőként így Gyarmathyék házát kereste föl Bánffyhunyadon, ahol megismerkedett egy jó hangú kalotaszegi lánnyal, Tamás Katával, akit előbb Kolozsváron, majd a budapesti Uránia színházban is fölléptetett. 1900-ban Kata fonográfhengerei a párizsi világkiállításra is eljutottak.

1906-ban Seprődi Jánosnak a kolozsvári Református Kollégium diákjai számára hirdetett pályadíját Bogdán János nyerte el 60 Magyargyerőmonostoron följegyzett dalért. 1907-ben Bartók Béla is járt Körösfőn és Magyargyerőmonostoron, majd Balabán Imre gyűjtött hangszeres zenét egy mérai bandától. A két világháború közötti időszakban is folyamatosan élénk volt az érdeklődés Kalotaszeg iránt. Az ún. Pátria hanglemezfelvételek idején két körösfői asszonnyal is készültek népdalfelvételek. 1936-ban Kolozsváron bemutatták Szentimrei Jenő Csáki bíró lánya című színpadi balladafeldolgozását, 5 kalotaszegi falu 50 népi szereplőjével, a bogártelki cigányzenekar közreműködésével. Szintén e tájra irányította a figyelmet Séfeddin Sevket Tibor regénye, a Kalotaszegi madonna, amely alapján 1943-ban film is készült. Az ötvenes évek elején Jagamas János és a kolozsvári Folklór Intézet gyűjtőmunkája nyomán 21 kalotaszegi faluból 3500 dal kerül rögzítésre, néhány hegedűkísérettel is.
Az erdélyi kutatók közül Almási István, Demény Piroska, Olosz Katalin, Vasas Samu, Salamon Anikó, valamint Szenik Ilona és a Kolozsvári Zeneakadémia általa vezetett folklórkörében tevékenykedő diákok rögzítettek, s részben publikáltak jelentősebb mennyiségű kalotaszegi népzenét. 
A kalotaszegi táncokról az első híradások a 19. század végéről ismertek. Jankó János leírta egy jegenyei fiatalember és a magyargyerőmonostori legények között spontán módon kialakult táncos vetélkedőt, valamint említést tett a Jegenyefürdőre szerződtetett váralmási prímás, Ötvös Berci bandájáról is. A táncok módszeres megfigyelésére azonban csak az 1940-es évektől kezdve került sor, majd a hatvanas években születtek meg az idevonatkozó tudományos értékelések, elsősorban Martin György munkássága nyomán. A kalotaszegi hangszeres népzene gyűjtésében kiemelkedő Kallós Zoltán és Martin György szerepe, akik a hetvenes évektől kibontakozó magyarországi és erdélyi táncházmozgalomban tevékenykedő zenészek, táncosok figyelmét erre a tájegységre is fölhívták. 
Kalotaszegen is a táncalkalmak részben az emberélet fordulóihoz, részben az év jeles napjaihoz kapcsolódtak. A magyarok férfitáncai közül a legényes volt elterjedtebb míg a verbunkot kevesebben ismerték, inkább zenéje terjedt el, amelyre ráhúzták a legényes figuráit. Helyenként a verbunk dallamokat, a Rákóczi-induló mellett, lakodalmi marsként alkalmazták, s gyakran egy szaporával zárták le. A kalotaszegi legényes az erdélyi régies gyors férfitáncok legfejlettebb, legvirtuózabb változata. Régen ezzel kezdődött a táncrend, egyenként járták, gyakran versengésszerűen, közben a lányok a háttérben összefogózva forogtak (sifiteltek), és táncszókat kiáltottak (csujogattak). A táncrend a kétlépéses csárdással folytatódott, amelyben váltakozó motívumokként előfordult fenthangsúlyos zárt forgás, félfordulós kopogós, a lány kar alatti forgatása, egymástól elváló kifordulás. Ettől főleg zenében és tempóban tér el a jóval gyorsabb szapora. Mindkettő esetében a férfi kiengedve párját figurázhat, vagyis járhat legényes motívumokat is. A legényes zenekísérete erdélyi viszonylatban Kalotaszegen igen gazdag, több mint harminc dallamot tartalmaz. A csárdás és a szapora dallamok száma ennél jóval magasabb, ami azzal is magyarázható, hogy a régies magyar dallamanyagon kívül az új stílusú magyar népdalokat, sőt a 19. századi városi eredetű csárdászene egyes darabjait is asszimilálta. A táncszüneteket kitöltő énekes-zenés mulatozás két fontos műfaja a teljesen kötetlen ritmusú keserves és a lassú ringású hajnali.
A jeles napokhoz, adott naptári időszakokhoz kapcsolódó, hangszeres zenét is igénylő fontosabb műfajok: farsangos nóta, pakulár nóta, névnapköszöntő, karácsonyi kántáló
A kalotaszegi magyarok, románok és cigányok zenéje sok szempontból összefonódott, ugyanakkor sajátos jegyekkel is rendelkezik. A csárdást és szaporát helyenként mindhárom etnikum táncolja, legfeljebb utóbbit másként nevezi. Csak a románok járják a forgatós lassú (învârtita rară) és gyors (învârtita deasă, învârtita iute, sărita) változatát. A városi magyar nóta és a műdalok térhódításával a régi magyar dallamok egy része a magyar repertoárból kimaradozott, majd idővel ezeket már cigány vagy román dallamokként tartották számon, mivel az ő körükben továbbéltek. Szép számban vannak azonban olyan dallamok is, amelyeket egyaránt játszanak két vagy három etnikumnak is. A vidéken a II. világháború előtt zsidók is éltek, akik a többségi magyarság zenéjének átvétele mellett helyenként hagyományos dallamanyagot is megőriztek, főleg a zsidó lakodalmi repertoárból. 
Korábban Kalotaszegen is több településen léteztek cigányzenész dinasztiák, amelyek nemcsak saját falujuk, hanem az egész vidék népzenei igényeit ellátták. Ilyen zenészközpont volt Bánffyhunyad (Varga Ferenc "Csipás"), Gyalu, Magyarlóna, Méra (Fodor Sándor "Neti"), Bogártelke (Czilika-banda), Magyargyerővásárhely, Kispetri, Váralmás (Váralmási Pici Aladár). Helyenként parasztprímások is megtanulták a repertoárt (Inaktelke, Türe). A könnyűzene térhódításával a hagyományos zene iránti igény a kalotaszegi falvakban jelentősen csökkent, így a cigányzenészek száma az utóbbi időben megcsappant, illetve az új helyzetnek megfelelően átképezték magukat. 
Kalotaszentkirályon minden évben megrendezésre kerül a Nemzetközi kalotaszegi népzene és néptánc tábor, ahol a kalotaszegi táncok, népdalok iránt érdeklődők napi 8 órás néptánc-, hangszeres népzene-, illetve népdaloktatásban részesülhetnek. A táborral egyidős a népdal- és legényesverseny megszervezésének hagyománya is. A tábor minden évben gálaműsorral zárul, melyen a meghívottak mellett a táborban résztvevők is fellépnek 

 Kalotaszegi táncok:  http://www.youtube.com/watch?v=XaVNSleqkhc

 Fodor Sándor "Neti": http://www.youtube.com/watch?v=GzfqZFwp76k&feature=related

 

  Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kalotaszegi_n%C3%A9pzene_%C3%A9s_t%C3%A1nc